Nem tudom, mit gondoltunk, amikor elhatároztuk, hogy részt veszünk a magyar bálon. A svájci-olasz szomszédunk hívta föl rá a figyelmünket, és mivel ő is jött magyar barátaival egyetemben, számunkra is jó ötletnek tűnt.
Aztán ők is konstatálták, hogy legközelebb máshol találkozunk, ha beszélgetni, vagy bulizni szeretnénk.
A társasági rovatunk jelenti:
Zürich, elegáns szálloda, rongyrázás, sznobizmus. Kínos és egyben nevetséges.
Elképzelhető, hogy a Svájcban élő magyarok „krémjének” ez az évről-évre várt társasági esemény, de minket nem hatott meg különösebben. Ahogy az sem, ahogyan közvetlen asztaltársaságunk kevéssé elegánsan, de konzekvensen átnézett rajtunk az estély alatt. Köszöntésünkre se nagyon reagáltak, de tisztán és érthetően beszélgettek magyarul, ha nem épp' a gulyáson vagy a pogácsán csámcsogtak a propeller nyakkendő és a gyöngyös, csillogó ruha felett.
Ha mondjuk a budapesti Operabál törzsközönségét nézzük, meg sem lepődöm, hiszen a Kiszel Tünde színvonalat ez a rendezvény is hozta. Voltaképpen csoda, hogy nem egy 2011-es Donatella naptárral kezünkben hagytuk el a helyszínt.
Az est megnyitását követően itt is bevonultak a fehér ruhás, elsőbálozó párok, akiknek sikerült így-úgy, közel sem egyszerre eldülöngélniük a nyitótáncot. A rutinos magyar néptáncegyüttes bemutatói sokkal színvonalasabbak voltak.
Az estélyi toalettek széles palettája azért arra enged következtetni, hogy a nagyképű viselkedés és
az illemszabályok ismerete nem mindig fedik egymást. Decens úrinőnek, és útszéli örömlánynak öltözött hölgyek egyaránt megfordultak a bálban. Tiara, selymek, gyöngyök, szaténba kötözött hátak, pánt nélküli ruhákból kibuggyanó dekoltázsok, vagy tetkók egyaránt színesítették az estét. Megjelentek önkéntes divatdiktátorok, szemmel láthatólag saját készítésű tüllruhában, de a tavalyi, illetve tavalyelőtti fényképeket nézegetve az is kiderült, hogy egyeseknek nem okoz problémát évről-évre ugyanannak a ruhának a viselete sem.
A tombolanyeremények boldog tulajdonosai egészen biztosan sokáig örülnek még a jellemzően „Nagy Magyarország” tematikájú szuvenírjaiknak.
A szintén elegáns és kellőképpen választékos vacsora, tyúkhúslevesből, marhapörköltből, főtt krumpliból és somlói galuskából állt. Ezen túl természetesen büfé is rendelkezésére állt a mulató közönségnek. Itt gulyáslevest, Kinizsi Toldi-féle malomkő méretű, és állagú -általam csak CBA-pogácsának aposztrofált- péksüteményt, főtt debrecenit, és Esterházy tortát is lehetett fogyasztani.
A zenekar színvonalas zenét szolgáltatott, és míg a nagyobbik teremben olykor keringő szólt, a kisebbik teremben hamar eljutott a hangulat a „harisnyában ropjuk a csárdást” dupla-haladó szintig.
Ennek keretében néhány vadabb összeállítást, és -a mértékletességet nélkülöző- kar-és lábmunkát bemutató párhoz is volt fájdalmas szerencsénk. Nekik nem tűnt föl, nekünk még fáj.
A borlap semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, különösen, ha az a cél, hogy valaki a magyar borok importjából nagyon megszedje magát. Egy balatonlellei szürkebarát, otthon maximum 1000 Ft/üveg, itt bizony 50 CHF-be került.
Összességében tanulságos estét töltöttünk el honfitársaink körében, és megfogadtuk: legközelebb akkor megyünk, ha már legalább 2 pecsétgyűrű van az ujjamon, hajlandó vagyok felvenni propellernyakkendőt és lányunk már ihat alkoholt, mint első bálozó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése